//És íme a Titokzatos Prológus leleplezése. Ez a regény azzal kezdődik, szóval keress vissza, és olvasd el, ha eddig nem tetted. Nem kell nagyon keresgélni, eggyel előbbi bejegyzés... :)
A becsület útjain egy régi-régi vázlatomból, és pár kézzel írt fejezetből kezd kialakulni amolyan középkori, lovagos fantasyvá (tündék, orkok vagy törpök és egyéb lények nélküli), némi hun vagy ősmagyar hódítással megfűszerezve. Mivel mostanában elég felkapott a műfaj, biztos vagyok benne, hogy ennél ezerszer jobb és izgalmasabb műveket találtok a könyvesboltokban és szerte az interneten. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a történet roppant egyszerű, már-már sablonos, és főleg a szerelmi szálra fókuszál. Mégsem tudom megállni, hogy közzé tegyem. Úgy érzem végre van egy olyan tervezetem, amit talán végig tudok vinni. A karakterek annyira élénken élnek előttem, megpróbálom őket és a történetüket számotokra is élvezhetően leírni.
Mellesleg, ez csak az első fejezet egyik része. Mivel nem volt végig megírva, jelentős toldásokat igényelt...És nem bírtam leállni, úgyhogy most már rettentően sok. Az is lehet, hogy utálni fogjátok az egészet, és nem is szerencsés, hogy pont az első fejezet legyen rohadt hosszú, mert az unalmas...Úgyhogy kettőbe szedtem. (Ezt jelöli a (/a) )A későbbi fejezetek valószínűleg ennek a hosszát se fogják elérni. Legalábbis a tervezetem szerint. Huh, jó kis marketinget csináltam neki, mi? Ha ezek után elolvassa bárki is, hát... köszi. :) //

Tovább a bejegyzéshez »»»

// Kedves olvasóim!
Ez itt egy régi-új project. Egy rendkívül régi valami, amit most újra előszedek. Kedvcsinálónak és figyelemfelkeltésnek betettem ezt a Prológust, de hogy mi ez igazából, az egyelőre maradjon titok! :) Nemsokára jön a folytatás, avagy a kezdés - bár tudom, néhányan inkább a Monszunt olvasnátok. (Kicsit elakadtam vele, és nem akar jönni az ihlet, de látjátok, addig se maradtok olvasnivaló nélkül...:) //

Prológus I.

- Igen, őt keresem. Hol van? – dörmögte az idegen, sisakján fekete tollakat viselő lovas kissé kihajolva a nyeregből. Ettől a szállásmester csak még fenyegetőbbnek látta hatalmas alakját. Az apró emberke teljesen árnyékba került a pompás ló és gazdája mellett, pedig még nem nyugodott le teljesen a nap. Nem mondhatták gyáva embernek, inkább gyanakvónak, munkáját becsületesen végzőnek, aki bár nem szeretett volna összetűzésbe kerülni ezzel az idegennel, nyelvét megfékezni, és bizalmatlanságát kioltani nem lehetett.

- Ismeri az úrfit? Talán a barátja? – tett fel még néhány jogos, ugyanakkor merész kérdést.

- Ismerem. Maga szállásolta el, vagy sem? Tudja, merre találom? – a lovas türelmesnek látszott, arcán sem rezdült egyetlen izom sem. Bár az utóbbit a szállásmester nem is láthatta, hiszen árnyékba veszett, és számára túl magasan volt.

- Igen, én felelek az összes lovag szállásáért. De nem tudnám megmondani, merre találja… - vakargatta meg állát. - Mégis mi dolga van vele?

- Van egy kis elszámolnivalónk.

- Elszámolni való? – hümmögött az apró emberke – Csakugyan? Talán tartozik önnek? – feszítette tovább a húrt.

- Tartozik. Mégpedig sokkal – tartott lélegzetvételnyi szünetet a férfi, pedig mintha levegőt sem vett volna. – És most, ha már eleget kérdezősködött, vénember… -Árulja el, miért nem tudja megmondani, merre találom őt?

A szállásmesternek sehogy se tetszett ez a dolog, körülnézett az úton. A túloldalt két tehén legelészett a fák és a kerítés mögött, messzebb a konyha és az étkező felől a vacsora zsivaját hozta magával a szél: edények, tányérok csörömpölését, lovagok nevetését, korsók összekoccanását. Ekkora lármát csapni a lovagi szálláson csupán egy vacsora miatt! Bezzeg ha ő is ott lenne, halkabban vigadoznának. No nem mintha a szállásmester megijedt volna, csak attól félt, ha az idegen netalán mégis kárt tenne benne, nem lenne ki helyre tegye az elkanászodott ifjúkat odabent. A kaszárnya fehér falának dőlt, és megvonta vállait.

- Elment. Ha visszatért, majd értesítem, hogy kereste. Milyen nevet adhatok át…?

Ekkor fogyott el az idegen fagyos türelme. Megragadta a csöpp emberkét, felkapta a földről, hogy belereccsent ingének könnyű anyaga.

- Merre indult és kivel? – emelte szinte egy vonalba sötét arcával a szállásmestert. Az meglengette rövidke lábait, majd felnézett a fekete lovasra.

- Harmadmagával ment délre, ha jól tudom apja birtokára. Ott biztos megtalálja, ha ilyen sürgős az ügy – tette még hozzá készségesen.

Az ismeretlen férfi egy pillanatig még a levegőben tartotta őt. – Köszönöm az útbaigazítást – mondta, majd bevágta a szállásmestert a szemét közé, lovát pedig elindította.

- Nagyon szívesen – kiáltott utána a szállásmester. Valahogy kikecmergett a mocsokból, letörölgette ruháját, aztán az idegen távolodó alakja után bámulva hozzátette:

- Hogy akadnál fel a hold csücskére! Oda valók az ilyen csodabogarak – mérgelődött a törp kis ember, majd visszaballagott a tivornyázók közé, és rajtuk töltötte ki mérgét.

A feketetollasnak az volt az egyetlen szerencséje, hogy azon az éjszakán telihold volt.