Nem csak majdnem vagyok boldog, hiszen büszkén jelenthetem, hogy első helyezést értem el az Almost Happy novellaíró pályázatán! :)

Ez a verseny egyáltalán nem csak azért volt jó, mert nyertem, hanem mert visszajelzést kaphattam egy művemről, az íráskészségemről két olyan embertől, akik nem ismernek, de hozzám hasonlóan szeretnek írni-olvasni. A lányok kedves és korrekt kritikát írtak a horror novellámhoz, amit ezúton is köszönök. :)

Másrészt, ez a verseny végre rávett, hogy írjak valamit. És úgy érzem, már majdnem sikerült valami tökéleteset alkotnom - vagy legalábbis olyat, amivel elégedett voltam, amikor beküldtem a versenyre. Jól esik, hogy ezt mások is így látták.

Mivel nem szeretném elvenni az esetleges látogatókat új társoldalamtól, ha el akarjátok olvasni Számháború című novellámat, látogassátok meg Jessie és Ena oldalát! Szemezgethettek a többi pályázó munkáiból is, és véleményt fűzhettek a művekhez.

----

Tartozom egy bocsánatkéréssel mind a Monszun, mind a Sötét szelek újabb fejezetét várók felé. Két hetem van megírni egy forgatókönyvet, leforgatni 2 kisfilmet, tanulni 2 féléves zh-ra, megrajzolni egy jócskán elkésett storyboardot, és a hullámok átcsaptak a fejem felett. Bármilyen furcsa, vizsgaidőszakban úgy tűnik jobban rá fogok érni, és megpróbállak kárpótolni titeket. Jó hír: legalább ihletem van! ;)

//Ez a kis szösszenet - nem tudom, hogy tényleg novella-e, de sok mindenre alkalmazzák ma e szót - jó néhány hónapja készült, amikor is a Szépíró mesterkurzusra jártam, és félévi feladatként kaptuk egy tetszőleges témájú és műfajú alkotás megírását. Régóta foglalkoztatnak a hit és a tudomány kérdései, pusztuló világunk rémképei, és mindig is vonzott a science-fiction. Valahogy így született ez a kis iromány, melyre aztán egy kissé tartózkodó, kissé semleges kritikát kaptam, meg egy adag bíztatást, hogy kopogtassak a megfelelő folyóiratoknál. És mi volt erre a reakcióm? Ahelyett, hogy örültem volna, hogy nem húzták le, elsüllyesztettem egy mappám mélyére. Csak most merészkedett elő újra, mikor átolvastam, belejavítgattam, és egész pofásnak találtam. Nem állítom, hogy nagy mű született, de egészen megkedveltem. És ti?//

Kő, papír, olló

- Na, fel a fejjel, kölyök! Ha visszajöttem, meghívlak egy korsó sörre – kacsintott rám Drake, majd felcsatlakoztatta narancssárga szkafandere sisakját. Itt a hangárban nem lett volna muszáj, de Drake mindig is elővigyázatos volt. Kinek hiányzik egy kis nukleáris szennyezés? Odakint a radioaktivitás még mindig olyan magas, hogy védőfelszerelés, vagy a várost ölelő burok nélkül aligha bírnánk pár percnél tovább. De hát így élünk évszázadok óta, immár békében.

- Amikor ezt mondod, általában otthon „felejted” a chipkártyád – feleltem sóhajtva. Nevetett, és kutakodni kezdett védőruházata zsebében.

- Hát akkor tedd most el – nyújtotta felém furcsa mosollyal a szalagon lógó kis eszközt. Bizonyára a felesége kötötte rá, amikor elege lett belőle, hogy Drake folyton elhagyja. Elvégre manapság a chipkártya maga az élet, nem csak a személyi azonosítód, de a fizetésed, a jogosultságaidat is tartalmazza. Akinek van gusztusa hozzá, az a bőre alá ültetteti, nekem is ez tűnt a legegyszerűbbnek. Dehát Drake régimódi pasas.

Tovább a bejegyzéshez »»»