Nem csak majdnem vagyok boldog, hiszen büszkén jelenthetem, hogy első helyezést értem el az Almost Happy novellaíró pályázatán! :)

Ez a verseny egyáltalán nem csak azért volt jó, mert nyertem, hanem mert visszajelzést kaphattam egy művemről, az íráskészségemről két olyan embertől, akik nem ismernek, de hozzám hasonlóan szeretnek írni-olvasni. A lányok kedves és korrekt kritikát írtak a horror novellámhoz, amit ezúton is köszönök. :)

Másrészt, ez a verseny végre rávett, hogy írjak valamit. És úgy érzem, már majdnem sikerült valami tökéleteset alkotnom - vagy legalábbis olyat, amivel elégedett voltam, amikor beküldtem a versenyre. Jól esik, hogy ezt mások is így látták.

Mivel nem szeretném elvenni az esetleges látogatókat új társoldalamtól, ha el akarjátok olvasni Számháború című novellámat, látogassátok meg Jessie és Ena oldalát! Szemezgethettek a többi pályázó munkáiból is, és véleményt fűzhettek a művekhez.

----

Tartozom egy bocsánatkéréssel mind a Monszun, mind a Sötét szelek újabb fejezetét várók felé. Két hetem van megírni egy forgatókönyvet, leforgatni 2 kisfilmet, tanulni 2 féléves zh-ra, megrajzolni egy jócskán elkésett storyboardot, és a hullámok átcsaptak a fejem felett. Bármilyen furcsa, vizsgaidőszakban úgy tűnik jobban rá fogok érni, és megpróbállak kárpótolni titeket. Jó hír: legalább ihletem van! ;)

Kicsit mangás lett így hirtelen a hangulat, de azért próbáltam zorairogatos maradni, és remélem senki sem hiszi azt, hogy a blog mangafan oldallá alakult...

Szóval igen, 2 éves lett a blog, hogy egész pontos legyek, már 11 napja. Nem mintha lenne mit megünnepelni azon, hogy már két éve teszek úgy, mintha rendszeresen írnék, illetve hogy már 2 éve nem tudom befejezni a Monszunt...

Ötleteim vannak ezerszámra. A jövőben szeretnék aktívabb lenni (hogy hányszor leírtam én ezt már...), megfogadtam, hogy kaptok filmkritikákat, és könyvekről is akarok majd írni. No meg persze ott az a lista oldalt...

Mindenesetre köszönöm azoknak, akik kitartanak a lusta és csacska Zora mellett, és rendületlenül csekkolják a frissületlen főoldalt. (^^)" (Arigatō!)

szerk.: Majd elfelejtettem, hogy a fejlécben összevagdosott dolgok persze különböző mangákból vannak, kivéve a zutarás képet, mert az egy tehetséges hölgyé, Suzumi Aiko-é.

//Sziasztok!
Ezzel a kis irománnyal Kélinek szeretnék kedveskedni születésnapja alkalmából. Mint az tőlem már várható, egy újabb zutara történetről van szó: egy 4 részből álló novella első részéről. A történet körülbelül 20 évvel Ozai legyőzése után játszódik, tehát szereplőink érett felnőttek. Ezen kívül a történet kissé problémásan illeszthető a Korra univerzumhoz, ha utánaszámoltok, de ha nem, akkor annyira azért nem rugaszkodik el az eredeti világtól. Mindenkit szeretnék figyelmeztetni rá, hogy egy kicsit sötétebb hangvételű, horror-elemekkel átszőtt novelláról van szó, valamint a későbbiekben bizony erotikus jelenetekre is sor kerülhet. Ezért kérek mindenkit, aki nem múlt el 18 éves, hogy fontolja meg az elolvasását! Esetleg várjátok meg mások véleményét. Azt hiszem, nem lesz komolyan korhatáros, de akit zavar az ilyesmi, az szeretném, ha tisztában lenne ezzel a "veszéllyel" :)
A folytatásra egy hét múlva, pénteken számíthattok! Kommenteket szívesen veszek, mint mindig.//

Sötét szelek

I.

Már jó ideje álltam a hajó orrában, fekete, szőrmével bélelt bundakabátomban. Időnként tüzet leheltem a ködbe, hideg vízcseppekké változtatva az orrom előtt kavargó hópelyheket, de még ez is csak rövid ideig tudta felmelegíteni nap után sóvárgó, fáradt testemet. Nem láttam tovább félig kinyújtott kezemnél, nem hallottam a csontig hatolóan hideg, üvöltő széltől, és ez a földöntúli fehérség majdnem elhitette velem, hogy én vagyok az egyetlen létező dolog ezen a világon.
Öt nap telt el, mióta magunk mögött hagytuk a Víz Északi törzsének lenyűgöző jégvárosát, de a hóvihar kérlelhetetlenül folytatta tombolását. Már két emberem életét is magának követelte. Az egyik elaludt az éjjeli őrség alatt a fedélzeten. Fagyott holttestére a zúzmarás fémkorláthoz tapadva találtak rá. Egy másik őrszemet az árbocról ragadott magával a kegyetlen erővel tomboló szél, és a jeges vízbe vetette. Mire megállítottuk az ormótlan hajót, már nyomát se láttuk. A matrózok fáztak, és rosszkedvűek voltak. Minél távolabb kerültek az otthontól, annál mogorvábbak és távolságtartóbbak lettek. A sorozatos balszerencse elvette kalandvágyukat, pedig utunk elején bármit megtettek volna értem - vagy legalábbis az aranyért, amit jutalmul ígértem nekik. Mostanra már egy esetleges lázadástól is tartottam, de épp olyan tehetetlennek éreztem magam ellene, mint a kérlelhetetlen időjárással szemben. Olyannyira, hogy inkább az utóbbi szeszélyeinek tettem ki magam, csak ne kelljen látnom az elfojtott haraggal teli tekinteteket. Furcsa mód még élveztem is ezt az elszigetelt magányt a hóvihar közepén. A hajó orra rendületlenül törte a jeget maga előtt. Tudtam, hogy nekem is ilyen keménységre lesz szükségem ezen a kietlen vidéken.

Tovább a bejegyzéshez »»»

A látszattal ellentétben nem tűntem el teljesen. Egyszerűen csak még nem találtam vissza magamhoz, szükségem van még egy kis időre. Ez azért szívás, mert tele vagyok egyetemi feladatokkal (forgatókönyvírás, filmforgatás meg hasonlók).

Mielőtt elveszteném a maradék olvasóimat is, kijelentem, halálbiztos, hogy be fogom fejezni a Monszunt. Ha idáig eljutottam vele, már nem fogom abbahagyni. Egy ideje megállt a százalékmutató, ez nagyrészt az imént felsorolt indokoknak, kisebb részt a Korra-láznak köszönhető. (Láttátok az első két részt? T_T Besírok tőle.)

Ezért arra jutottam, hogy ha már ennyit kell várnotok, ígérem, kihozom a maximumot magamból, meg ebből a suta kis Zutara történetből. Adjatok még egy kis időt, és cserébe megkapjátok az utolsó két fejezetet... együtt! Akarom mondani egymás után. Maximum 1 hét különbséggel. És ezt most így jó előre megtervezve május végére teszem. Ez még csak egy előzetes időpont, a végleges még nagyban függ attól, hogyan alakul a vizsgaidőszakom.

De addig se menjetek messzire. Mielőtt befejezném a Monszunt, még több Avatar-ral kapcsolatos írást is tervezek közzé tenni. Ha a Korra nem fogja elvenni az életkedvemet (ezt most bonyolult lenne leírni, miért tudná ez a tökéletesnek tűnő sorozat depresszióba, vagy undorba kergetni Zorát...), számolhattok pár csemegével ;)

Ez így elfogadható? Vagy már az agyatokra megyek, és nem is olvastok? :)

//Kedves Olvasók!
Ez most valami, ami tényleg személyes. Ki kellett írnom magamból. És miért ne mutathatnám meg? Miért ne olvashatnátok róla, milyen ember volt a Nagypapám? A fénykép eredeti, a családomé, és a tumblrömé. //

Március közepe, 20°, meleg napsütés, kellemes délután. Egy néni a buszon a huzatról panaszkodik. Ketten összemosolyognak. Egy srác leviszi sétálni a kutyáját a parkba. Egy család hazaindul a játszótérről. Egy férfi rózsát vesz a sarki virágosnál. Egy másik beveri a fejét a buszon leszállás közben. Gyerekek játszanak a kerítés mellett. Fiatalok indulnak szórakozni. Egy bácsi hazafelé ballag. Egy lány rollerezik a járdán. Egy kisfiú kihajol az ablakon a város fölé. Diákok nevetnek a padon. Egy nő megszagolja a kivirágzott mandulafa virágait, majd este moziba megy a barátjával. Ez én vagyok. Egy idős ember pedig a kórházban haldoklik. Ez a nagyapám.

Tovább a bejegyzéshez »»»